Home Page Image
 

Sincerum est nisi vas, quodcumque infundes, acescit.

Ha nem tiszta az edény, lehetetlen, hogy amit beletesznek, zavaros ne legyen.
 

 

 

Az ártatlanság kora

Minden kezdődik valahol, s egy-egy kezdet valami másnak véget vet.

A fogadó, mely a városka egy meglehetősen rosszhírű negyedében roskadozott, szinte üres volt, amikor a kissé hajlott hátú öregember belépett, csak az egyik sarokban ücsörgött és zabált egy vézna kamasz fiú. Az öreg mindössze a szeme sarkából vette szemügyre a legénykét, miközben letelepedett az egyik asztalhoz. Maga is némi szerény étket rendelt, és nekilátott, majd miután elfogyasztotta, fizetett, és távozott. A kölyök még a sarokban tespedt akkor, és látszólag teljesen közönyösen viselkedett. Ezért aztán persze rögtön felfigyelt rá, amikor pár sarokkal odébb újra megpillantotta a szeme sarkából. Pár újabb elágazás után egyértelmű volt, hogy a fiú követi. Aztán mikor egy népesebb utcára ért elvesztette szem elől egy pár pillanatra, és amikor újra megpillantotta a kölyök épp egy testesebb asszonyság mögül bukkant ki, meglehetősen nagy sebességgel, közvetlenül előtte, és össze is ütköztek.

Mint a villám kapta el a tovaszáguldani kívánó legényke gallérját, és csak néhány pillanatba került, hogy visszaszerezze tőle az erszényét. Az eset teljesen szokványos utcai lopás lett volna, ha az erszény, az, amiből a fogadóban fizetett. De ez a másik erszénye volt, amit rejtve hordott, és elég ritkán vett elő. További szokatlan körülmény volt a fiú hihetetlen gyorsasága és ügyessége, ha nem emlékszik rá a fogadóból, és nem veszi észre, hogy követik, nem gyanakodott volna lopásra, hisz nem vett észre, nem érzett semmit, pedig az erszény jól el volt rejtve a ruhája alatt. Első meglepetésében és felindulásában egy igen erőteljes nyaklevest kevert le a suhancnak, majd mikor az ennek ellenére sem kábult el, vagy húzta össze magát, hanem szabadulni akart, az egyik házfalhoz lapította.

- Na, mit képzel! Hagyjon békén! Megvan a pénze, engedjen utamra! – méltatlankodott a gyerek.

- Hihetetlen! Még neki áll feljebb … gyors, ügyes, makacs és szívós … - lepődött meg az öreg – Épp, amilyet keresek …

Természetesen esze ágában se volt elengedni a zsákmányát, de nem akart felesleges feltűnést se, így a kézzel-lábbal tiltakozó és hangosan méltatlankodó kis istenátkát a gallérjánál és az övénél megragadva felkapta és elvonult vele egy csendesebb, szűk sikátorba. Egy benyílóban lecsapta a földre, és rögtön rá is lépett, mert a kölyök persze azonnal, négykézláb próbált menekülni.

- Na, akkor most beszélgetünk. – jelentette ki az öreg nyugodt, érzelemmentes hangon.

- Beszél magával a halál! – jött a földről a nem túl készséges válasz – Auuuú! – hangzott aztán, mikor egy kicsit jobban belelépett a kölyök hátába. – Na, jó, akkor beszélgessünk … - hallatszott valamivel engedékenyebb hangon - … de nem érek rá túl sokáig … ha magát nem sikerült, akkor valaki mást kell meglopnom, hogy legyen mit ennem …

Erre már nem sokat lehetett reagálni. Lehajolt, felkapta a gyereket földről, és ülő helyzetben nyomta a falhoz, hogy a szemébe tudjon nézni, majd eléje telepedett, de közben elől, a gallérjánál fogva folyamatosan szorította a falhoz, hogy ne jusson eszébe újra a menekülés, vagy legalábbis ne próbálkozzon vele. Közben újra csak megállapította, hogy a fiú valóban nagyon könnyű, és vézna, szemmel látható, hogy nincs túl jó sora.

A fiú ellazult a kezei között, először azt hitte, mégiscsak elájult ettől a sokadik ütéstől, ami rövid időn belül érte, de nem. Haragos, elvakult tekintetre számított, amikor a szemébe nézett, ehelyett valami mély nyugalom, és megmagyarázhatatlanul erőteljes és előkelő büszkeség áradt a gyerek tekintetéből.

- Egyre ígéretesebb … - állapította meg magában, és úgy döntött, nem húzza az időt beszélgetéssel, egy gyors próbát már mindenképp megér a dolog. – Nos, megpróbáltál meglopni – kezdte egy kijelentéssel. – Megtehetném, hogy elviszlek a városőrségre, de én magam szeretem intézni az ilyen ügyeket. Most el fogom törni a csuklódat. Add a kezed, azt amelyikkel loptál! – mondta ellenmondást nem tűrő, de nyugodt hangon, és elengedve a kölyök grabancát, nyitott tenyérrel felfelé várta a reakciót.

Rezzenéstelen tekintet, nyugodt arc, semmi ijedtség, vagy félelem. A kölyök lassan mozdult, de nem tétovázott egy pillanatig sem, a vékony csukló engedelmesen simult az öreg kérges, inas kezébe.

- Bátor is … már már vakmerő … - óvatosan fogott rá a kézre valamivel csukló fölött, majd a másik kezével megragadta a gyerek kézfejét. Egy pár pillanatig várt, hogy rezzen-e a kölyök valamit, most hogy a fenyegetés beváltása már csak egy mozdulatnyira van. De nem. Persze őt nem lehetett átverni, a ruha és az arc apró moccanásaiból érzékelte, ahogy a gyerek hasizma megfeszül, és összeszorítja a fogát. – Nem akar kiáltani se …

Persze nem akarta eltörni azt a kezet. Széles, barátságos mosoly ült ki az arcára a kedvére való viselkedés láttán.

- Jól van. Látom, helyén van a szíved. Van egy ajánlatom a számodra. Munka, amiért ételt, szállást, és ha megfelelsz, akkor egy idő után némi pénzt is kapsz tőlem. Mit gondolsz? Lenne kedved hozzá? – kíváncsian várta a választ, mert ebből még sok minden kiderülhetett.

- Ne papoljon itt nekem, inkább mozduljon már! Törje el a kezem, essünk túl rajta hamar, aztán engedjen utamra, szeretnék békében éhen halni!

- Hmmm … megkeseredett, elutasító … legalább könnyebb lesz majd távol tartani a környezetétől …

- Nos, eddig tartott a szép szó. Ha így nem megy, akkor majd megy erőszakkal. Kellesz nekem, tehát nem engedlek el.

Talpra rántotta a fiút, hogy elterelje a szállásuk felé, persze heves ellenállásra számított, hangos kifakadásra, jogok emlegetésére, esetleg könyörgésre, de megint meglepetés érte. Olyan csendesen bandukoltak egymás mellett kettesben, mintha mindig is egymáshoz tartoztak volna. Azonban az elkövetkező napokban számtalan ravasz, kissé galád, és felettébb ötletes szökési kísérletet kellett meghiusítania.

Sokszor az eszébe jutottak azóta ezek a kezdeti napok, mint ahogy most is, amikor egyetlen tanítványát figyeli, amint épp a legújabb feladatával próbál megbirkózni. Elégedett az eredménnyel, amit elért, a vézna, koszos, kiéhezett, és lélekben már kissé megnyomorodott utcagyerekből egy jó kiállású, határozott, higanymozgású, és ugyanakkor robbanékony harcos vált a keze alatt. Persze nem lenne ilyen látványos a változás, ha nem lett volna kitűnő minőségű az alapanyag. Ezt mindig szem előtt tartja, mikor az ifjút szemléli, nehogy fölös büszkeség, vagy önteltség lepje el a lelkét. Az nem tenne jót. Na, és persze az alapanyag minőségéről viszont a tanítványa előtt hallgat mélyen. Ott sem kell fölös büszkeséget csíráztatni.

Persze semmi sem fenékig tejfel. Bár kétségtelenül kiemelte a kölyköt annak idején a fertőből, hogy egy más létet mutasson neki, ám ez a lét is veszélyekkel és buktatóttal teli, és ami az egészséges lelket illeti, nos, ott még inkább lehetne miért ágálni és elítélni. De hát nem volt más választása. Még legalább tíz évig, de jobb lenne, ha még tovább ki kéne húznia úgy, hogy ne kapják el, és ez, tekintve a körülményeket, segítség nélkül nem megy. Hat éve, hogy felismerte, egy makacs és szívós kór lassan el fogja emészteni a testét. Akkor kezdett el keresni valakit, aki majd szükség esetén megküzdhet azokkal, akik rátalálnak. Négy éve, hogy felszedte ezt a fiút az utcáról. Azóta képezi minden nap, szünet nélkül, hosszú-hosszú órákon át.

Na, de ideje berekeszteni a gyakorlást mára, holnap korán kell kelniük, még jóval pirkadat előtt, hogy a tegnap erősen leitatott, de ma délelőtt valószínűleg elég morcosan kijózanodó háziak már ne leljék őket itt, sőt, bottal üthessék a nyomukat. Nincs igazán ínyére, hogy mindenféle szélhámosságból tartják fenn magukat, de ez is az álca része. Segít, hogy minél nehezebben találjanak rá az üldözők. Persze így is rátalálnak menthetetlenül, mert kitartóak, és megvannak a szükséges eszközeik … egyenlőre, vesztükre, hisz akik ellene indultak meghaltak … mind. Kiszakítja magát ebből a gondolatmenetből, erre most semmi szükség.

- Jól, van, mára ennyi. Menj aludni!
- Igenis, Mester. – hallatszik az egyszerű felelt, és pár pillanat múlva a kölyök már a gyékényen fekszik, lehunyja a szemét, és alighanem szinte azonnal alszik is. Irigyli ezért egy kissé, mert ez még a gyermeki ártatlanság maradéka, nem nyomasztja sem a múlt, sem a holnap. És ő pont ezt az ártatlanságot próbálja elvenni tőle … de rövidesen muszáj lesz … a fiú felkészült, ő pedig egyre gyengül. Egy beletörődő sóhajjal telepszik le aludni. Meg kell tenni … nincs visszaút.

Másnap valóban korán útnak indulnak, és kora délutánig elég jelentős távot tesznek meg. Az erdőn átvezető utat elkerülik, hisz azt könnyű lenne szemmel tartani, és ott üldözők is várhatók. Talán épp ezért meglehetősen gyanús lesz neki, mikor a sűrű erdő közepén azt észleli, hogy többen is vannak előttük. Megállj-t parancsol, és pár pillanatig feszülten összpontosít. Nem kétséges, öten várakoznak nem messze, valószínűleg kettejükre. Nem erdei munkások, csendesek és mozdulatlanok. Kissé megrendíti a dolog. Várta, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de remélte, még később … hiú remény volt.

- Nos, fiam, ma te fogsz harcolni helyettem. Menj! – mondja egyszerűen, mintha csak egy pohár vízért küldené, és mikor a fiú riadtan rápillant, megérinti a homlokát, és csak egyetlen szót suttog. A kölyök szeméből eltűnik a rémület, ahogy a készenlétben várakozó varázs életbe lép, és eltörli minden kétségét. Elindul a lesben állók felé, és úgy fog gyilkolni, mintha mindig is ezt tette volna, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Az ártatlanság kora véget ért.