Szebb jövő

– Kotródj innét, büdös kölke! Hé, te ribanc, a kölköd már megint kinézi az ételt a számból! – borízű, hang csattan fel, alig érthető, hisz a tulajdonos két pofára tömi az ételt.
– Fiam, ne kuncsorogj! – replikázik rá egy fásult női hang.
– Én is éhes vagyok … – motyogja, de már meg is bánja, hogy megnyikkant, mert a borízű hang gazdája egy jól irányzott rúgással repíti az ajtó felé.
– Tűnj el, kis patkányfióka, és lopj magadnak valamit! – kapja meg az „atyai jó tanácsot” hozzá.

Még be-bevillan a kép néha álmában. Ekkor volt utoljára otthon. Ekkor látta utoljára az anyját. Éhesen, mosdatlanul, szakadt ruhában és mezítláb lépett ki a kissé már csípős őszi hidegbe. Az utcán szennypatakok csörgedeztek, s ő azokban tapicskolva indult a piac felé. Ha rendes élelmet nem is tud elemelni, de tán valami hulladék juthat ott. Akkor nem járt túl sok sikerrel, két félig rohadt almát tudott csak megkaparintani, és azokat befalva indult haza, hogy megmelegedjen. Persze tartott tőle, hogy mindig részeg nevelőapja nem tűri meg most sem otthon, és szintén iszákos anyja nem kel a védelmére, de nem volt hová mennie. Nagyon félt a közelgő téltől. Eddig tart a rémálom, fura mód innentől már mindig ébren emlékezik.

Mikor az utcájukba kanyarodott, egy sötét lovasra lett figyelmes, ki valamivel alantabb várakozott. Kisgyerek révén nem gyanakodott semmire, amikor a lovas megindult feléje, bár, most visszagondolva, egyértelmű lehetett volna, hogy rá várt. Persze, egyértelmű, három évvel idősebb fejjel, mely tele van az éberségről szóló leckékkel. A lovas kicsit megnógatta a lovát, mikor a közelébe ért, s ő letért az útról a házfalakhoz lapulva, hogy elkerülje a patákat. A fekete ruhás idegen azonban mikor melléje ért, kihajolt a nyeregből, és egyszerűen felkapta. Reccsent az ing, majdnem elszakadt, azt jelezve, hogy rövid lebegése akár az utca kövén is véget érhetett volna, de a viseltes holmi éppen elég ideig kitartott, hogy végül teste a nyeregbe érkezzen. Csak egy apró nyikkanásra futotta tőle, mire kiabálhatott volna egy tenyér tapadt a szájára, és egyben a férfi mellkasának szorította a fejét. A ló megugrott, és eszeveszett száguldás következett előbb szűk sikátorokban, majd szélesebb utcákon, s végül a városkaput elhagyva a mezei úton. A lovas keze lejjebb csúszott a mellkasára, biztosabban tartva őt a nyeregben, s több levegőt engedélyezve. Dideregve lóg ott, mint a rongy, s még inkább fázik amiatt, mert eddigre bizony bevizelt a nadrágjába.

Az út nagy részére nem emlékszik, mert mire besötétedett, álomba sírdogálta magát. Az ébredés utáni első emléke a meleg. A földre terített szalmazsákon feküdt, rajta durva takaró, de nem lyukas és nem nyirkos. A szoba jó szagúnak tűnt, míg elnehezült pilláit megpróbálta felemelni. Akkor még nem tudta, hogy a tisztaság szaga hat így rá az otthoni mocsok és a nyomornegyed sok mindennel terhes levegője után. Körbepillant, s egy kamasz fiút lát meg az ablaknál ücsörögve, ki az első moccanására éberen tekint felé.
– Á, felébredtél. Maradj nyugton, szólok a mesternek. – adja neki közömbös hangon az utasításokat, s kisiet az ajtón.
Persze, hogy moccanni sem mer, csak rémült tekintete jár körbe a szobában. Ma már azt mondaná, hogy a berendezés igen spártai, semmi dísz, de akkor neki úri palotának tűnt a környezet. Minden tiszta és ép, a falak fehérek, szép, nagy ablakon ömlik be a késő őszi fény. Odakinn fák susognak a szélben, s eső dobol az ereszen. Beleégett ez a kép, mint új életének nyitánya, s megadta az alaphangot mindörökre. Idekerülésének félelmetes körülményei ellenére úgy érezte, itt már semmi rossz nem történhet vele. A jövőbe vetett hit, ha valamivel fényesebb is volt, mint a valóság, mégis, élete ekkor szerencsés fordulatot vett, ma is így gondolja.

A mester belépett, és egy tálat hozott magával. Olyan finomat, mint az a leves, még soha nem kapott. A következő lépés ennél valamivel kellemetlenebb volt, mert két kamaszkölyök belenyomta egy dézsa vízbe és kíméletlenül lecsutakolta. Tiltakozni nem nagyon mert, s minden ellenérzése azonnal megszűnt, amikor a szárítkozás után tiszta ruhát adtak rá. Az öltözék nem volt új, de túl viseltes sem, a szakadásokat gondosan megvarrták, és sokkal jobban melegített, mint bármi eddigi holmija.

A következő napok nagyrészt evéssel és nézelődéssel teltek. Megismerkedett a hellyel, ahová került. Egy hálóteremben aludt egy csomó fiúval, kik mind idősebbek voltak nála, de hát ő akkor még csak öt telet élt meg. A fiúk nappal harcolni tanultak, és házimunkát végeztek. Megtudta, hogy neki is ez lesz a dolga, ha majd egy kicsit megerősödik, s megtudta azt is, hogy soha többet nem mehet haza. Nem nagyon tudta mit kezdjen ez utóbbi ténnyel, sírjon-e, vagy örüljön. Az anyjához ragaszkodott valamennyire, de még öt évesen is valahol mélyen belül tudta, hogy a telet nem éli túl, ha otthon marad. Elásta magában hát azt az igen enyhe hiányérzetet, ami megmaradt benne, és belevetette magát az új életbe. Az első időkben minden csodálatos volt, a házimunka elég könnyű, és a tanított alapmozdulatokat is elég hamar és könnyedén elsajátította. Később már nem volt ilyen idilli a helyzet, mind a munka, mind a tanulnivaló nehezedett, s még valami kiderült róla: nehezen bírja a kötöttségeket, a fegyelmet.

Most, cirka három év elteltével korosztályában az egyik legjobb, már csak elvétve gondol a múltjával, s beleszokott az itteni életbe. Ha kérdezik, szerencsésnek mondja magát, hogy ide került, s fejvadásznak tanulva egy szebb jövő vár rá.